Artner Annamária: Gondolatok a magyar foglalkoztatási helyzetről¹ (Megjelent: Egyenlítő V. évf. 2007/5. szám 23-25.old.)

1. Az alacsony foglalkoztatottság okai

A magyarországi foglalkoztatást elemző szakirodalom egységes abban, hogy legfőbb gondnak a magas inaktivitási arányt jelöli meg. Fazekas (2006) rendszerezése szerint ennek elsődleges oka a korai nyugdíjba vonulás. Ezzel összecseng Augusztinovits Mária (Javaslat nyugdíj-vitához. Népszabadság 2006. szeptember 16.) megállapítása, miszerint nem a nyugdíjkorhatár túl magas, hanem túl sokan vonulnak nyugdíjba idő előtt, ami elsősorban az előrehozott öregségi nyugdíj intézményének, valamint a rokkantnyugdíjasok indokolatlanul magas számának tudható be.

Az alacsony aktivitás további okai a reményvesztett állástalanok és a rejtett álláskeresők nagy száma, a foglalkoztatás feketepiaca. A foglalkoztatási helyzetet tovább súlyosbítja az, hogy a nyílt és rejtett munkanélküliség területileg és egyes népcsoportok (pl. iskolázatlanok, cigányok) tekintetében is erősen koncentrált. (Részletesebben ld. Fazekas Károly A magyar foglalkoztatási helyzet jelene és jövője. Pénzügyi Szemle LI. évf. 2. szám 194-207. old.)

Ezek azonban még mindig csak a közvetlen okok, melyek maguk is következmények, és a végső ok kiküszöbölése nélkül nem orvosolhatók. Augusztinovits (i.m.) is felhívja a figyelmet, hogy a korai nyugdíjba vonulás a munkahelyek elvesztésének vagy az attól való félelemnek tudható be. Ezzel implicite elismeri, hogy a korai nyugdíjazás maga is csak egy tünet.

A foglalkoztatás helyzete és jövőbeli kilátásai finoman szólva nem rózsásak. Ennek végső oka a termelés szétaprózottságában keresendő. A szétaprózottság alapja a termelőeszközök tulajdoni szétaprózottsága, az, hogy részei külön-külön magánkézben koncentrálódnak. Ebből adódik, hogy a termelés egymástól elkülönült, éles konkurenciaharcban álló termelési egységekre oszlik, amelyek egymástól elszigetelt, csak a saját hatáskörükbe vont termelési tényezőkre vonatkozó költséggazdálkodást folytatnak. Ebben a gazdálkodási rendszerben költségnek az számít, ami magának a vállalatnak költség. A vállalat pedig nem a társadalom rendelkezésére álló munkaerő- (munkaidő-) alappal gazdálkodik, hanem csak az általa megvásárolt munkaerővel. Hatékony gazdálkodásának alapja, hogy a megvásárolt munkaerőt a lehető legjobban használja ki, vagyis adott árért a lehető legtöbb munkát nyerje tőle.

Vizsgáljuk meg, mi történik a vállalati elkülönültség körülményei között a technikai, technológiai, munkaszervezeti stb. változtatások révén kiváltott-felszabadított munkaidővel! Ha az adott termékmennyiség a fejlesztések jóvoltából 20 %-kal kevesebb munkaidőt igényel, mint korábban, akkor a profitabilitás követelményei két megoldást kínálnak. Az első, hogy a munkaerő 20 %-át elbocsátják. A második, hogy megtartják a munkásokat, és 25 %-kal növelik a kibocsátást. (Természetesen a két alapeset bármilyen kombinációja előfordulhat.) A cégnél maradó dolgozók egyik esetben sem „kapják meg” a technológiai/munkaszervezeti stb. fejlesztésekkel megtakarított munkaórákat szabadidőként, hanem helyette új műveletek elvégzését kérik tőlük. A „szabadidő” az elbocsátott (vagy fel nem vett) munkások oldalán halmozódik fel, ahol nem áldás, hanem átok, hiszen szabadidő csak a munkaidő viszonylatában létezik, a munkanélkülinek pedig éppen az nincs.

1. Ha mindenki dolgozna…

A technikai fejlődésnek köszönhetően a társadalmi lét adott szintű újratermeléséhez összességében mind kevesebb munkaórára van szükség. Ez az örvendetes fejlemény azzal járhatna, hogy mindenkinek kevesebb munkaórát kell ledolgoznia – ha a munkaterhelés egyenletesen oszlana meg a társadalom munkaképes tagjai között. De nem így van. A növekvő konkurenciaharcban mind kevesebb foglalkoztatott mind több és intenzívebb munkát végez, miközben egyre több ember egyáltalán nem végez munkát. Dolgozni csak azért nem tudnak, mert el vannak szakítva az emberiség által történelme során közösen kimódolt és megalkotott termelőeszközöktől, de még annak természet adta formáitól is (mint például a földtől). A munkanélküliség azt jelenti, hogy a legfőbb termelőerő parlagon hever, miáltal leépül, tönkremegy, elsorvad. Ez az általános árutermelés gazdálkodási formája: látszólag hatékony – de csak a vállalati gazdálkodás szintjén – valójában azonban irracionális és pazarló.

Magyarországon a munkaképes korú (15-64 éves) lakosság száma 6,9 millió. (ld. ) A legálisan foglalkoztatottak száma 2006 közepén a KSH szerint 3,9 millió. Az inaktív munkaképes korúak száma tehát közel 3 millió. Ezen belül 800 ezer körüli a „feketemunkás”-ok száma és kétszer annyi (1,5-1,7 millió) az eltartott aktív korúaké. Az összes foglalkoztatott száma tehát (a feketén foglalkoztatottakkal együtt) kb. 4,7 millió, a ténylegesen nem dolgozó aktív korúak (eltartottak, munkanélküliek) száma pedig kb. 2,2 millió. Az így vagy úgy foglalkoztatottak és a ténylegesen inaktívak aránya tehát 2,1:1. Ez azt jelenti, hogy ha minden munkaképes korú ember dolgozna, akkor ugyannyi termék (GDP) előállításához mindenkinek 32-33 %-kal kevesebbet, azaz napi 8 óra helyett csak 5 és felet (!) kellene dolgozni.

A foglalkoztatás néhány mutatója Magyarországon 2005-ben

Forrás: KSH Mikrocenzus.(letöltve: 2007-01-24)

Több idő maradna pihenésre, kultúrálódásra, továbbképzésre, ami azzal járna, hogy nőne az egy órára jutó teljesítmény. Nem egyszerűen ugyanannyit, de többet termelnének, minden egyéb tényező változatlansága mellett, pusztán attól, hogy mindenki dolgozik, de csak napi 6 órát. Többet, egyrészt mert a 6 óra alatt kevésbé fárad el az ember, mint 8 alatt (tehát az első 6 óra átlagtermelékenysége nagyobb, mint az utolsó kettőé, amit elhagynánk), másrészt azért, mert jobb kedvvel dolgoznának. Továbbá: Kevesebb lenne a stressz, a megbetegedés, a bűnözés, csökkennének a devianciák stb., tehát csökkennének az ezzel kapcsolatos társadalmi szintű kiadások is. Kevesebbet kellene fordítani ezek kezelésére, vagyis ugyanannyi munkakifejtés mellett több jutna jóléti kiadásokra, vagy fejlesztésekre, vagy tovább csökkenhetne a munkaidő. Az igazságosabb teherelosztás és kisebb terhelés erősítené a közösségi szellemet, az emberek egymás és környezetük iránti felelősségérzetét, empátiáját, toleranciáját és önzetlenségét, minek következtében olyan tevékenységek elvégzésére is hajlandóak lennének megnövekedett szabadidejükben, amire most csak pénzért, vagy még azért sem, miközben kevesebb kárt tennének. (Pl. rongálások csökkenése, közvetlen lakókörnyezet ápolása, betegápolás stb.). Itt ismét felszabadulna az az idő, amit most ezek hiányának pótlására, az okozott károk helyreállítására kénytelen fordítani a társadalom. Ezt megint csak többlettermékre/szolgáltatásra vagy pihenésre válthatná fel.

De ha csak a 20-59 éveseket vesszük, és feltesszük, hogy minden legális és illegális munkavállaló 20 és 59 év között van (amivel azt feltételezzük, hogy minden 20 évnél fiatalabb és 59 évnél idősebb, ma dolgozó ember helyébe egy 20 és 59 év közötti, ma nem dolgozó ember áll), akkor az összes munkaképes korú népesség 5,7 millió, a legálisan vagy illegálisan foglalkoztatottak száma marad ugyanannyi: 4,7 millió. Tehát a legálisan vagy illegálisan foglalkoztatottak aránya a ténylegesen inaktívakhoz képest: 4,7:1. Vagyis a munkaidő több mint egyhatoddal (17-18 %-kal) csökkenthető, ami közel másfél órát (82-85 percet) jelent: 8 óra helyett tehát 6 és fél órát kellene dolgozni ugyanannyi termék előállításához, mint ma. Ez azt jelenti, hogy a társadalom derékhada, a 20-59 évesek egyenlő arányban hordanák vállukon a termelés terhét, tehermentesítve a fiatalokat és az idősebbeket a munka alól. Minden fiatal leérettségizhetne és a rákövetkező 2 évben valamilyen szakmát szerezhetne, és senkinek nem kellene 59 éves kora után dolgozni. De ha a 20-59 éves derékhad 6 és fél helyett 7 vagy 7 és fél órát vállalna, akkor vagy több termék, vagy még koraibb nyugdíjba vonulás és/vagy hosszabb tanulóévek lenne az eredmény. (Az aktív korúak között is vannak, akik nem tudnak dolgozni vagy mert Gyed-en, Gyet-en vannak, vagy mert betegek. Ezek száma ma Magyarországon 5-600 ezerre tehető. Eltartásuk ilyen körülmények között nem jelentene gondot, mint ahogy a 20 éven felüli harmadfokú képzésben résztvevő kb. 200 ezer főé sem. ²)

És így tovább, a munkaidő egyenletes elosztásával felszabaduló idő felhasználásának módja sokféle, és mind a társadalom – az összes, élete során egyenlő mértékben dolgozó munkaképes ember – javát szolgálja.

2006-ban a magyar költségvetés hiánya a GDP 9,7 százalékára rúgott. Emiatt millióknak kell összébb húzni a nadrágszíjat, kevesebb nominális bérből drágább árukat vásárolni, ki tudja mennyi ideig. A fenti példánál maradva: ha minden munkaképes korú ember dolgozna, akkor a mai GDP-t napi 5,5 óra, ha csak a 20-59 évesek, akkor 6,5 óra alatt lehetne előállítani. Ennek 9,7 %-a 32-38 perccel egyenlő. Tehát, ha az 5,5 illetve 6,5 vagy a 7,5 órához mindenki önként és ingyen hozzátenne még napi fél órát, akkor a mai „óriási” költségvetési hiány 10-12 hónap alatt megtermelhető lenne. Napi 1 órai önkéntes többletmunkával pedig 6-7 hónap is elegendő lenne ehhez. Megszorításokra, beláthatatlan ideig tartó életszínvonal-csökkenésre pedig senki nem gondolna.

Ha mindez olyan egyszerű, miért van oly távol a mai valóságtól? Az ok a vállalati elkülönültség. Az, hogy nem a társadalom gazdálkodik a rendelkezésére álló erőforrásokkal, hanem a vállalatok az övékkel. Ennek oka pedig, hogy a társadalom az általa létrehozott termelőeszközöket magántulajdon formájában egy szűk szegmensének engedi át, akiknek kezében azok a haszonszerzést szolgáló tőkévé válnak.

1. Tőkelogika és foglalkoztatás

A piaci verseny körülményei között a foglalkoztatás csökkentésére (vele a foglalkoztatottak munkaintenzitásának növelésére) törő tendencia feltartóztathatatlan, és csak a termelés szakadatlan, a termelékenységnövelés ütemével egyenlő növekedése esetén nem járna a foglalkoztatás csökkenésével. A foglalkoztatás növekedéséhez pedig a termelékenységnövekedés ütemét meghaladó termelésnövekedésre van szükség. Méghozzá olyan körülmények között, amikor a termelékenységnövekedés (automatizáció) következtében az élőmunka aránya a költségek között és az új értéken belül csökken.

Arra van tehát szükség, hogy a keletkezett új érték (v+m) minden fillérét elköltsék fogyasztásra vagy beruházásra. A bérből és fizetésből élők (v) esetében ez evidens: nem is tehetnek mást, mint elköltik, hiszen a bér felhalmozásra nem elegendő. A tőketulajdonosoknak ezzel szemben nemcsak fogyasztaniuk kell, hanem beruházniuk is, márpedig a beruházás a profitkilátások függvénye. A profitkilátásokat pedig befolyásolja a konkurencia.

Például az alacsonyabb bérű országok (ld. Kína) versenye arra szorítja az európai beruházókat, hogy vagy kitelepítsék termelésüket, vagy olyan piaci szegmensekbe fektessenek be, amelyek esetében (még) versenyelőnyük van. Ezeket azonban biztosan nem a tömegtermelés jellemzi. Inkább a kifinomult technológiák, speciális igények. Foglalkoztatási hatásuk tehát viszonylag kicsi.

Végezetül még egy megjegyzés: a szakirodalom széles körben használja az egy keresőre jutó eltartottak számát annak illusztrálására, milyen gondot jelent a társadalom elöregedése, vagy az inaktivitás. Augusztinovits (2006) például megállapítja, hogy ha a 80-as évekre jellemző aktivitási szint lenne Magyarországon, akkor sokkal kevesebb eltartott jutna egy főre. Pedig ez a szám önmagában nem mond semmit. A termelékenység emelkedésével egy munkaóra alatt mind több (használati) értéket lehet létrehozni, így egy órai munka, vagy egy aktív dolgozó mind több ember ellátására képes. Jelenleg például Magyarországon 100 dolgozóra a ténylegesen dolgozókat tekintve 213, csak a legálisan dolgozókat tekintve 256 eltartott jut, az összes 20-62 évesekre számolva pedig 158. De ez önmagában nem jellemzi egy társadalom általános jólétét. Adott esetben akár feleannyi ember is el tud tartani ennyit. De ma a termékeket megtermelik, a megtermelt GDP egyre nő, vele pedig a munkanélküliség és a szegénység. (Hasonló probléma az éhezés: Az éhhalál ma is súlyos gond a Földön. A „tudósok” rendületlenül a túlnépesedésről beszélnek, pedig a világon az elmúlt bő egy évszázadban minden évben elegendő élelmiszert termeltek ahhoz, hogy minden ember jóllakjon…)

A kérdés tehát nem a dolgozókra jutó eltartottak száma, hanem a dolgozóknak az általuk létrehozott termékekből jutó hányad.