Gondolatok Antonio Gramsci "Állam és szocializmus" és "Szocialisták és anarchisták" című írásához (Traveller)

A jelent meghatározza a múlt és a jövőt meghatározza a jelen. Ez banális igazságnak tűnő megállapítás különös értelemet nyer, amikor a jelenből kiindulva próbáljuk meg bemutatni a jövőt és kijelölt történelmi perspektíva alapján megszervezni a jelenbeli tevékenységünket.

Az alábbi írás és az előszó abból a célból készült, hogy az eljövendő posztkapitalista társadalomról egy bizonyos szintű leírást adjon, kijelölve ezzel a szocialista tevékenység jelenbeli és jövőbeli irányvonalait. A jövőről pontos leírást adni lehetetlen és nem is lehet (persze időnként megpróbálkozni vele, az utópia-írás olykor nem rossz móka), azonban egységes keretet nyújtó általános irányvonalakat fel lehet és fel is kell vázolni.

Ha az embert, mint társadalmi lényt a marxista filozófia szerint ítéljük meg, akkor tudjuk, hogy rendelkezik azzal a tulajdonsággal, amit Marx az emberi lényegnek nevezett. Tehát az ember társadalmisága folytán (ellentétben az állatokkal) képes átalakítani a környezetét azáltal, hogy szükségleteinek kielégítését az adott, a kor technológiai fejlettségének szintjén a természet erőinek uralma alá hajtásával elégíti ki. (Ez persze limitált, valamilyen mértékben az embernek alkalmazkodnia kell a bolygó ökológiai környezete által adott feltétételekhez, de erről majd alább.)

Amikor a posztkapitalista jövőt igyekszünk bizonyos alapvonalakban bemutatni, valójában nem teszünk mást, minthogy emberi lényegünket használjuk fel arra, hogy változtassunk a sorsunkon: bemutatjuk az új társadalmiságot és azt, hogy miként használjuk fel a természet erőit a saját érdekünkben. Az alábbi két Gramsci írás az ember társadalmi létezésének egyik legfontosabb aspektusát veszi górcső alá: az államiságot.

1. Proletárdiktatúra és az állam elhalása

Daniel Bensaid egy interjúban az alábbiakat nyilatkozta:

Ezen túl, úgy gondolom, hogy mélyebben újra kell gondolnunk a proletárdiktatúra és az „állam elhalása" kérdését. Ez persze bonyolult probléma, hiszen ma e szavaknak nem az a jelentése, mint ami Marx tollán volt. Marx idejében és a Felvilágosodás szótárában a diktatúra, éppen az ellentétét jelentette az önkényuralomnak. Egy régi megbecsült, Római Birodalom-kori kifejezés volt: a különleges hatalom átruházását jelentette meghatározott időre, semmiképpen sem egy határtalan hatalom kifejeződését. Persze egyértelmű, hogy a XX. század bürokratikus és katonai diktatúrái után a szónak már nincs meg ez az ártatlansága. Marx számára azonban mindez nagy újdonsággal bírt: számára a diktatúra egy, a történelemben először a többség akaratára támaszkodó különleges hatalmat jelentett, ezt testesítette meg a párizsi Kommün, Marx szavaival a „végre meglelt politikai forma". Ez hát, a Kommün (és minden más kísérlete az „alulról jövő" demokráciának), amelyről ma kell beszélnünk proletárdiktatúra kapcsán.

(...)

Végezetül, gyakran halljuk, hogy Marx jó közgazdász lehetett volna (vagy volt), vagy kivételes filozófus, de csapnivaló politikus. Éppen ellenkezőleg, Marx politikai gondolkodó volt, csak éppen nem abban az értelemben, ahogy manapság a politikát a politikai"tudományi" tanszékeken oktatják, vagy valamiféle intézményes-technikai politika értelmében (mellesleg a XIX. században, Marx életében, Európában alig volt parlamentáris rendszer - Nagy-Britannia kivételével - és lényegében nem léteztek modern politikai pártok sem, ahogy ma ismerjük őket). Marx a politikára inkább úgy gondolt, mint eseményre (mint forradalmakra és háborúkra) és a politizálás különböző innovatív formáinak folyamatos feltalálására. Amit én például ma „az elnyomottak politikájának" nevezek, az semmi más, mint azok politizálása, akik ki vannak zárva az állami szférából, melyre a burzsoá gondolkodásmód leszűkítette a politikát.

Még ha a politikának ezen inventív formája nem is veszített jelentőségéből, mégis megfigyelhetünk egy bizonyos vakságot Marxnál, aki igen rövidre zárta a különleges hatalom pillanatának (ez a „proletárdiktatúra") és az állam - plusz a jog! - elhalása perspektívájának kérdését. Ez a rövidre zártság kétségkívül jelentkezik Leninnél is (elég, ha az Állam és forradalomra gondolunk), amely nehezen tette lehetővé, hogy elgondoljuk az átmenet jogi és intézményi eszközeit, összetevőit. Márpedig az összes XX. századi tapasztalat arra int minket, hogy megkíséreljünk különbséget tenni pártok, társadalmi szervezetek és állami intézmények között.(1)

Engels a következőket fejti ki az állam elhalásának kapcsán:

A proletariátus megragadja az államhatalmat és a termelési eszközöket állami tulajdonná változtatja. De ezzel megszünteti önmagát mint  proletariátust, ezzel megszüntet minden osztálykülönbséget és osztályellentétet, és ezzel megszünteti az államot is mint államot. Az eddigi osztályellentétekben szüksége volt az államra, azaz egy szervezetére a mindenkori kizsákmányoló osztálynak a termelés külső feltételeinek fenntartásához, tehát nevezetesen a kizsákmányolt osztály erőszakos fékentartásához az elnyomásnak a fennálló termelési mód adott feltételei között  (rabszolgaság, jobbágyság vagy hűbéri függőség, bérmunka). Az állam az egész társadalom hivatalos képviselője, látható testületben való összefoglalása volt, de csak annyiban, amennyiben annak az osztálynak az állama volt, amely a maga idejében maga képviselte az egész társadalmat: az ókorban a rabszolgatartó állampolgárok állama, a középkorban a feudális nemesség állama, korunkban a burzsoázia állama. Azzal ahogy ténylegesen az egész társadalom képviselője lesz, feleslegessé teszi magát. Mihelyt nincs többé társadalmi osztály, amely elnyomatásban tartandó, mihelyt az osztályuralommal és az egyedi létezésért folyó – a termelés eddigi anarchiájában megalapozott – küzdelemmel együtt az összeütközések és túlkapások is kiküszöbölődnek, már nincs mit elnyomni, ami külön elnyomó hatalmat, államot tenne szükségessé. Az első aktus amelyben az állam az egész társadalom képviselőjeként lép fel – a termelési eszközök birtokbavétele a társadalom nevében-, egyszersmind utolsó önálló aktusa az államnak. Az államhatalomnak a társadalmi viszonyokba való beavatkozása feleslegessé válik az egyik területen a másik után és azután magától elenyészik. A személyek feletti kormányzás helyébe a dolgoknak az igazgatása és a termelési folyamatoknak a vezetése lép. Az államot nem eltörlik,az állam elhal. (2)

Az állam olyan központosított jellegű szerv, amelynek a célja az osztályelnyomás megszervezése és fenntartása. Azonban ez önmagában csak egy sommás kijelentés lenne. Dialektikusan megközelítve azonban láthatjuk az államnak a társadalmi haladásban kifejtett pozitív szerepét is: a társadalmi élet kiterjedt és fejlett módon történő megszervezését is. Ahogy Grasmci írja:

A társadalom mint olyan – tiszta absztrakció. A történelemben a fejlődő emberi civilizáció eleven és testet öltött valóságában a társadalom mindig meghatározott rendszer és egyensúly, az államok, a konkrét intézmények olyan meghatározott rendszere és egyensúlya, amelyekben a társadalom tudatosítja létét és fejlődését, és csak ezek révén tud létezni és fejlődni. A civilizáció minden vívmánya úgy állandósul, úgy válik valódi történelemmé, nem pedig felszínes és múlékony epizóddá, ha meghatározott intézményben testesül meg, ha az államban ölt formát.

A történelem során az emberiség fejlődése a résztvevők közötti fokozott kohézióban valósul meg, amely központosított szervek által jön létre és ezáltal fejlődik tovább. A kezdeti csoporttársadalmak (hordák) helyébe egyre szervezettebb társulások lépnek, amelyek egyre nagyobb tömegeket fognak át és a munkamegosztás kialakulásával egyre specifikusabb jellegű szerveket hoznak létre. A csoportok közötti együttműködés növekedése során – mely által a termelékenység növelésével az ember egyre inkább képessé válik függetleníteni magát a természettel való ellentmondásos viszonyától  – egyre fejlettebb módon tudja biztosítani saját túlélését és szükségleteinek kielégítését. Tehát az állam nem pusztán egy bürokratikus parazita szerv, amely élősködik a tömegeken, hanem olyan eszköz, amellyel a társadalmi cserefolyamatok  hatékonyabban szervezhetőek meg mint a szegmentált társadalmakban. A  tőkés társadalom legfelsőbb foka, az imperializmus, a globalizmus korában torzul ez a társulásos szerep, mivel további társadalmi fejlődésre nem képes a rendszer, saját túléléséért pedig képes feláldozni magát a termelőerőket is.

2. Az osztálytársadalom fejlődése

Jacques Camatte szerint: Az osztálytársadalom fejlődésével az állam a közösség képviselőjének mutatja magát, és igényt támaszt az ember természet elleni harcának megtestesítésére. Azonban – tekintve a termelőerők fejlődésének gyengeségét – a természet diktatúrája mindig hatékony. Ez a diktatúra indirekt, az állam közvetíti, és különösen a legkevésbé privilegizált rétegekre nehezedik. Mikor az állam definiálja az embert, akkor definíciójának anyagaként az uralkodó osztály emberét választja. A misztifikáció teljes. (3)

Ember és természet viszonya kezdettől fogva ellentmondásos: mint természeti lény eredetileg harmóniában élt vele (és ebbe a harmóniába beletatarozott a természet által okozott pusztításhoz való alkalmazkodás is), ám fejlett szellemi képességeinek köszönhetően képessé vált arra, hogy adott esetben saját túlélése érdekében változtatni tudjon rajta, át tudja azt alakítani valamilyen mértékben. Mára elég egyértelműnk tűnik, hogy az első államok azon a túlnépesedett földrajzi területeken jöttek létre, ahol a vándorló életmódot folytató nomád csoportok számára nem volt lehetőség továbbjutásra, az valamilyen akadály miatt lehetetlenné vált (például tengerek vagy áthatolhatatlan hegységrendszerek) így ezáltal rákényszerültek a produktivitás szintjének emelésére, ami csak állandósult adminisztratív réteg létrehozásával volt elérhető.(4) Az ázsiai termelési mód kezdettől való belső ellentmondásai is innen származnak: nincs lehetőség az adminisztratív intézményeken belüli fluktuáció megteremtésére, ezért privilegizált kaszt alakul ki, mely a társadalom fejére nő és önállósítja magát azzal szemben. (5) (Ennyiben az ázsiai termelési mód hasonlatosnak tekinthető a 20. század folyamán létrejövő bürokratikus-kollektivizmuson alapuló államokhoz.)

3. Az öko-szocialista társadalom építése

A kapitalizmus meghaladásakor az ember nekikezd saját társadalmi viszonyainak racionalizálásához, ami magával hozza a készen talált technológiai feltételek átalakítását is, így felszámolásra kerül a tőkés viszonyok által kialakított környezetszennyező ipari termelés is, amely az ökológiai rendszer pusztulásáért tehető felelőssé. Löwy több írásában arról értekezik, hogy hasonlóan a párizsi kommünhöz, ami a burzsoáziától átörökölt kormányzati formát nem birtokba vette hanem szétzúzta, a szocialista forradalom után ugyanilyen módon nem tekinthetőek elégségesnek a készen talált technológiai feltételek, azokon módosításokat kell végezni. (6)

Az eljövendő öko-szocialista társadalom építése során meg kell majd találni az összhangot a szabad egyén kiteljesedése és az ökológiai viszonyokhoz való alkalmazkodás között. Ennek kapcsán a következőket érdemes figyelembe venni:

- szükségessé válik az ipar bizonyos mértékű delokalizációja, ami együtt járhat azzal, hogy bizonyos helyeken előtérbe kerül vagy újra feléled a könnyűipari termelés;

- az elidegenedés megszüntetésének érdekében a gyári termelést humanizálni kell;

- ahol nem lehet humanizálni az anyagi termelést, ott lehetőség szerint a legmagasabb szintű automatizálást kell megvalósítani. (7)

Az átmeneti időszak végével, a termelőerők produktivitásának növekedésével fokozatosan lehetőség nyílik arra, hogy a javak és szolgáltatásokhoz való teljesen szabad hozzáférés állapota jöjjön létre. Tehát az javak és szolgáltatások elosztását már nem fogja központosított szerv felügyelni és nem kell erőszakot alkalmaznia az elosztás meghatározott szabályainak betartása érdekében.

4. De mit jelent a dolgok igazgatása?

Az elosztás központosított felügyelete nem jelenti magának központosítottságnak a megszűnését. Ellenkezőleg, az elosztás, tervezés, termelés, közigazgatási funkciók centralizált jellege megmarad, de a szervek nem a tömegektől elkülönült bürokratikus szervekként működnek majd tovább, hanem mint a társadalom minden részére kiterjedő, közvetlen demokráciával szerves összefüggésben lévő intézményrendszer összességeként, melyben folyamatos fluktuáció zajlik. Tehát valójában nem az állam hal el, hanem egyik attribútuma, a kényszerítő jelleg, amely a legfontosabb volt az osztálytársadalmak fejlődésének során.

Hivatkozások, megjegyzések

1) Daniel Bensiad: Marxizmusok ma és tegnap

http://www.rednews.hu/exkluziv/politika/marxizmusok-tegnap-es-ma.html

2) Fridereich Engels:Anti-Dühring

3) Jacques Camatte: Demokratikus misztifikáció  Barikád Kollektíva, 2006

4) Dieter Haller Etnológia Athenaum 2000 kiadó 199.o

5) A témával kapcsolatban egy érdekes írás : Az ázisai termelési mód és a prehispán Mexikó. Ázisai termelési mód a történelemben Gondolat Bp. 1982  449-484.o

6) Eco-socialism and democratic planning   http://www.ecosocialistnetwork.org/Docs/Lowy-EcosocialismPlanDemocracy.pdf

7) Az automatizálás nem tartozik a legegyértelműbben meghatározható távlati célok közé. Nem lehet cél egy olyan világ létrehozása, amelyben mindent gépek végeznek az emberek helyett. Inkább olyan feltételeket kell teremteni, amik között az anyagi termelés nem elidegenedett munkaként jelenik ki, hanem mint kreatív tevékenység. Erre mind elméletben, mind pedig a gyakorlatban próbáltak megoldást találni: elméleti megalapozásával William Morris foglalkozott sokat, a gyakorlatban pedig a svédországi autonóm munkacsoport valósította meg a gyári termelés humanizálását.

A két Gramsci írás ide kattintva olvasható:  "Állam és szocializmus" és "Szocialisták és anarchisták"